2015.10.08 08:00

2015.10.06 07:53

Eddig hatszor jártam Itáliában, s a legemlékezetesebb talán az első volt - ha lehet választani - amikor megismertem ezt a csodálatos mediterrán országot. Egyedül jártam végig az olasz csizmát Velencétől Szicíliáig. Álljon most itt megérkezésem története.

 

1. A megérkezés

 

Velencéről már nagyon sokan írtak, s így merészségnek tűnhet, hogy magam is ezzel próbálkozom. Ami mégis mentségemre szolgálhat az az, hogy elolvasván a városról szóló tengernyi irodalom egy cseppjét, meglepve tapasztaltam a vélemények különbözőségét. Nem mindenki lelkesedik fenntartás nélkül az Adria Királynője iránt, s mivel dekadens módon tekintélytisztelő vagyok, hát megpróbáltam utánanézni, vajon nem Capeknek van-e igaza, nem lehetséges-e, hogy csupán sznobok és nászutasok ömlengése folytán vált híressé e város.

 

Őszintén szólva Capek lesújtó véleményét olvasva Velencéről először dühös lettem, de lehiggadva - noha nem osztom véleményét - belém férkőzött a kételkedés. Gondoltam, ha megpróbálom objektív szemmel nézni a látnivalókat - kérdés képes-e ilyesmire az ember - akkor talán helyes eredményre jutok. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a történelem iránti rajongásom e várost illetően is előítélettel terhelt, merthogy nehezen tudtam elképzelni egy ilyen gazdag és változatos történetű városról, hogy látogatóit talmi csillogással csalja.

 

Ezért aztán kilépve a Santa Lucia pályaudvar csarnokából, mint nem egészen pártatlan bíráló néztem szembe a lépcsők alján lusta kis hullámokat vető Canal Grande-val, s a csatorna túloldalán emelkedő San Simeone Piccolo templommal. Mellettem a langyos kövezeten huszonéves angol turisták alváshoz készülődtek kigöngyölt hálózsákjukon.

 

Álltam, csak álltam és ittam magamba a látványt. Már ideutazásom során értek különböző benyomások, amik, hiába is tagadnám, befolyásolták érzelmeimet a talján föld iránt. A határt átlépve ugyanis egymást érik a muzsikáló-nevű olasz városkák, Montfalcone, Portogruaro, Latisana.... Ízlelgetem ezeket a neveket. Szinte dalolnak, ahogy a kalauzok kiáltják őket megálláskor. És ciprusok, enyhe hajlású mediterrán tetők a házakon, dallamos olasz csevegés, és a vajban sülő hús illata. Hogy lehetne csúnya itt valami, amikor még a városok, utcák nevei is zenélnek!

 

Ott álltam hát ezen a júliusi későestén a Canal Grande partján, emlékezve többhónapos készülődésemre. Mindaz, amit megismertem erről a városról, azt a gondolatot keltette bennem, hogy a tiszteletet már csak azért is megérdemelné, amit megélt, s örökségül ránk hagyott. Vádlói azt vetik szemére, hogy ez a műemlékkomplexum túldíszített habostortára emlékeztet, annak émelyítő ízével együtt. Példaként álljon itt egy 1895-ben megjelent Velencéről szóló könyvnek részlete a mezitlábas karmeliták Degli Scalzi-templomáról. „Amíg az ötven évvel előbb épült Salute fogadalmi templom nemes formái és arányaiban még csak módjával látjuk a Palladio által teremtett, emelkedett és tiszta ízlésű iskola hanyatlásának első nyomait, addig itt a Scalzik templománál már teljesnek bizonyul az előbbi magas ízlésnek dekadenciája. A legszembeötlőbb példája e templom annak, hogy ötven év alatt hová süllyedt a műépítészet jó ízlése.”

 

 E templom melletti kis utcácskában, a talán három méter széles Calle Priuliban találtam végül szállást magamnak, úgyhogy naponta elmentem a Scalzi templom előtt. (Az első világháborúban mindkét szemben álló fél kímélte ezt a várost, tekintve mérhetetlen kincseit. Egy repülőtámadás azonban bombájával megrongálta a Scalzi templomot. Nem mentegetni akarom a K.u.K hadsereget, de akkoriban a bombákat kézzel hajították ki a repülőgépből, s ez meglehetősen pontatlan célzást eredményezett. Az ellenséges repülő bizonyára a velencei pályaudvart akarta bombázni, s a mellette álló templomot találta el.) A Longhena és Sardi által carrarai márványból épített rokokó templomban oszlopok, párkányok, szobrok, domborművek, és Vivarini, Bellini, Tiepoletto festményei. Kell-e több egy műélvezőnek? Hát ennyit a dekadenciáról. Számomra sosem volt megoldhatatlan a forma és a tartalom szétválasztása, noha egymásra utaltságuk kétségtelen. Nem tudom, mit jelenthet a Velencével kapcsolatban vádként emlegetett cicomázottság, émelyítő édesség. Talán a későgótika szamárhátíveit, a Szent Márk mozaikfelületeit, vagy az utcai árusok valóban giccses emléktárgyait? Kit zavarnak a Rialto negyed bazársorain árult karneváli maszkok gipszmásolatainak riasztó színei? Azért ez mégiscsak Tintoretto, Canaletto és Vivaldi városa! Hogy is írt róla Hemingway? „Itt kéne élnem. A nyugdíjamból jól ki is jönnék. Nem a Grittiben. Egy olyasféle ház valamelyik szobájában, a víz mellett, ahol a csónakok járnak. Délelőtt olvashatnék, ebédig a városban sétálhatnék, s mindennap megnézhetném a Tintorettókat az Accademiában, vagy elmehetnék a Scuola San Roccoba, olcsó és jó kis fogadókban étkezhetnék a piac mögött, vagy esténként éppen főzhetne nekem a háziasszonyom is."

Ismét a  tamásiároni gondolat: otthon lenni valahol.

 

Mindenesetre elhatároztam, hogy rábízom a városra, hódítson meg ő engem. Tudtam magamról, hogy kellő érzékenységgel rendelkezem mindaz iránt, ami a valódi értékeket közvetíti, így bíztam magamban. És bíztam Velencében is.

 

Álltam, csak álltam a pályaudvar kijárati lépcsőjének tetején, néztem ezt a mindennél különbözőbb képet, a Nagy Csatornát, a rajta végigúszó hajócskákkal és berregő bárkákkal, s a túlpart vízben sötét árnyat vető házait. A hangulat, amit keltettek elvarázsolt. Erre készültem az elmúlt egy évben, fejemben zsongtak a leírások, krónikák, adatok, albumok képei és minden, amit ez alatt az év alatt mániákusan összegyűjtöttem. Megérte, és most itt vagyok. Tudtam, hogy végig kell, végig illik járni a négycsillagos látnivalókat, legalább első alkalommal, hogy itt vagyok. (Másodjára már nem mentem be a Doge-palotába, de az Accademiába igen.) Magam állítottam össze az útitervemet, és mi sem természetesebb, hogy a város történelmében oly nagy szerepet játszó színtereket meg kellett néznem. Azt is tudtam, hogy az egyes látnivalókat a girbe-gurba utcácskák szövevényén át tudom megközelíteni, vagyis be kell járnom a fél várost. Így látni fogom a campókat, campiellókat, callékat, rupákat, sottoporticokat, ahogy itt százféle névvel illetik az utcákat és tereket. (Egyébként Itáliában is egyedülállóak ezek az elnevezések, sehol máshol nem találni ilyen neveket.) Minden fellelhetőt elolvastam utazásom előtt erről a városról, így tudtam mire számíthatok. Mindezek alapján nem elsősorban a Doge-palota és a Fenice-szinház vonzott, nem a prospektusok hirdette Ca’ d’Oro, s ez nem valamiféle különcködés. Azon a felismerésen alapuló vélemény, miszerint Budapestet sem lehet megítélni a Halászbástya alapján, a Szépművészeti Múzeum termei után, vagy az Opera nézőteréről. Persze megnézzük ezeket is, de ahhoz, hogy valaki megismerjen egy várost, le kell szállni a gőgös műemlékek századok patinájával bevont magasából, s az alázatos utcák és terecskék levegőjébe kell beleszimatolni. Félhomályos kapualjakban kell megragadni a múltat, korareggeli piaci nyüzsgésben a mát.

 

(Ezért nem utaztam soha társasutazáson. Idegenek közt akartam lenni, lehetőleg úgy élni, mint ők, már amennyire tagadhatatlan turistaságom ezt megengedte. Megszállni kis panziókban, azt enni, amit a helybéliek, tömegközlekedéssel menni egyik helyről a másikra, s lehetőség szerint beszélgetni az odavalókkal.) És lám, máris, szinte észrevétlenül eljutottunk a leglényegesebb elemhez, amely összekapcsolja a múltat a jelennel, érthetővé teszi a zord tényeket, barátkozóvá szelídíti az ellentmondó színeket: az emberhez. Nélkülük halott kő a rom, érthetetlen hivalkodás a palota. Az ember az, aki mindenre magyarázatot adhat, lett légyen századok óta halott, aki eligazít a történések útvesztőjében, aki választ ad csacska kérdéseinkre. Vagy megérthetjük-e Bosch egyetlen festményét is, ha nem ismerjük korának emberét?

Ezért siettem hát egy korai reggelen a Rialto-híd melletti halpiacra, remélve, hogy elleshetek néhány pillanatot, mit ez az évezreden át hagyománytisztelő város múltjából megőrizett. Igen, itt is kerestem a múltat, a kiabáló árusok, alkudozó háziasszonyok, sással bélelt kosarak, sürgölődő halászbárkák, halak, rákok, kagylók tömegében. Ezt láthatta e helyen a régmúlt századokban Giorgione, Tiziano, Bellini, vagy akár átutazóban a mi Janus Pannoniusunk. Úgy érzem, hogy van valami el nem múló ezekben a jelenetekben, s ez azt a képzetet kelti, hogy az örökkévalóság egy darabkájára találtunk reá.

 

Az egyik kis terecske, campiello itt-ott megsüllyedt kövezetén gyerekek játszanak. Elképzelem, hogy vagy kétszáz évvel ezelőtt Guardi járt erre, a gyerekek akkor is itt játszadoztak, s ő szénnel gyorsan vázlatot készített róluk. Elhiszem, hogy a terecske, melynek közepét egy kopott templom tornyának árnyéka szeli ketté, ez a csendes szegények tanyája valaha jobb napokat látott. A Redentore ünnepén szőnyegek lógtak a házak ablakaiban, gitárosok játszottak a templom lépcsőjén, s a tér tele volt emberekkel.

 

A tér ma is ugyanaz, csak kicsit megöregedett, s mint az öregek általában, szeret mesélni. De meséit talán kevesen értik. Hadd' legyek én a tolmácsolójuk.

 

2. Utcák, hidak, terek, emberek

 

Van tehát szállásom a Scalzi-templom melletti kis utcában, a pályaudvartól öt percnyire. A tulajdonos két hetven év körüli hölgy, ikrek. Mint két tojás, de csak egyikük beszél franciául. Ezért minden hazatértemkor, amikor a kaputelefonon érdeklődnek, inkább olaszul válaszolok. Én vagyok a „professore ungherese”. (a latin és francia után az olasz szinte ragad rám.). Lakótársaim még ezekben a napokban egy pesti házaspár, akik svájci rokonlátogatásuk után „bekukkantottak” Velencébe. Saját bevallásuk szerint aranyat venni jöttek, tudván, hogy Olaszországban az arany rendkívül olcsó. (1 g arany = 620 líra, alig több, mint 1 dollár) Ismét tanultam valamit, gondolom, mert többhónapos tanulmányaim Itáliáról az aranyárak tekintetében hiányosságot mutattak.

 

Az első reggelen készülődtem – oldaltáska, benne útikönyv, várostérkép, a konzerv-ebéd és egyebek – s már indultam volna útitervem szerinti ismerkedésemre a várossal, amikor megkérdezik, hová megyek? Hát először is – válaszolom – lemegyek ide a vaporetto-megállóba, és az 1-es járattal a Szent Márk térre. (A vaporetto tulajdonképpen kis gőzhajót jelent, ma már motoscafo-k járják a csatornákat, de a régi név megmaradt) Nem akarják elhinni, hogy először vagyok itt, és a vízibusz-járatokat is ismerem. (Hát többek között erre volt jó a többhónapos készülődés.) Nem jöhetnének-e velem? - kérdezik, és együtt indulunk útnak.

 

Becsülettel végigjárják velem a Piazzettát, a Doge-palotát, feljönnek velem a Campanilé-be, de a zsebből elfogyasztott ebéd után már nem bírják tovább. Hol lehet itt aranyat vásárolni? Ott, az Óratorony alatt kezdődik a Merceria, egy üzletutca – mutatok a tér túlsó oldalára – ott minden harmadik bolt arany-ékszer üzlet. Megköszönik és elvágtatnak. (A Rialto hídjára, ahol szintén hasonló boltok találhatók, valószínűleg nem találtak volna el egyedül.)

 

Magam maradva eltűnődöm az emberi gyarlóságon, de nem vagyok biztos abban, hogy nem nekik van-e igazuk. Embertársaink túlnyomó többsége ugyanis így viselkedik, mint sokszor tapasztaltam. Megállapítom, hogy úgy látszik, nekik nem az okoz örömet, ami nekem. (Ilyen esetekben mindig Kodály jut eszembe, aki állítólag azt mondta: lehet zene nélkül élni, csak kérdés, érdemes-e? S ez a vélemény minden művészetre alkalmazható)

 

Miközben ebéd utáni rövid sziesztámat tartottam az előttem imbolygó gondolák mellett, eltűnődöm ezen. Többet adnak-e a művészetek, a festészet, a zene, az építészet és a többi, fizikailag az élet megéléséhez? Nem. Valószínűleg csak elviselhetőbbé teszik azt, felüdülést nyújtanak, s arra késztetnek, hogy olykor elismerjük, a léleknek is vannak igényei. De hát magam, aki ekkor először járok itt, még az ebédidőt is sajnálom, mert az nem az utcák, terek, templomok, múzeumok nézésével telik. Egy ilyen mérhetetlenül gazdag városban, ahol ennyi látni- és megismernivaló van, számításaim szerint egy hónapot kellene eltölteni, hogy mindenhová elmenjek, és lássam mindazt, ami érdekel. Ismerem az adatokat: a fénykorában 200.000-es lélekszámú város 117 kisebb-nagyobb szigeten épült, ezeket 378 márványból vagy kőből épült híd köti össze. (Állítólag nincs közöttük két egyforma.) A csatornák száma 147 és a városnak több mint kétezer utcája, átjárója, sikátora van. A legnagyobb, s egyben legszebb híd a Ponte di Rialto, egy 27 méter hosszú, és 9,5 méter magas márványív a Canal Grande fölött. A két hídfő hat-hatezer tölgyfa cölöpön nyugszik. A híd teljes hossza 47 méter, és 22 méter széles. Rajta kétoldalt boltsor húzódik, melyek két keskenyebb oldaljáróra, és a széles középátjáróra osszák.

 

Mint ezt a hidat, Velence többi építményét is a szigetek süppedékes talajába vert cölöpökre építették. A cölöpök az altalajtól függően 3-9 méter mélyre vannak beverve. A Santa Maria della Salute templom például másfél millió cölöpön nyugszik. És hány templom és palota van Velencében! Ezt az irdatlan mennyiségű fát az isztriai és dalmát partok hegyeiből szerezték be. (Állítólag a dalmát tengerpart azért kopár karszt, mert az innen tarvágással kiirtott erdők nem védhették meg a hegyeket az eróziótól.)

 

Hogy a századokkal ezelőtti építkezések a kor technikájával mekkora munkát jelentettek itt, azt csak sejthetjük. Mindenesetre csodálnivaló ennek a városnak ereje és hősiessége, ahogy egy mocsárvidéken virágzó, színpompás világvárost hozott létre.

 

Ami egy idő után mindenkinek feltűnik Velencében, az a csend. Nincsenek városi zajok, mert nincs közúti közlekedés. Ugyanis közút sincs. Helyesebben, az utca egész szélessége a járókelők számára járda. A tömegközlekedést a csatornákon le-fel járó motoroshajók bonyolítják. Az utcákon ilyenkor nyáridőben hömpölyög a világ minden tájáról érkezett turisták tömege. Az egyik vaporetto-megállóban jó ideig figyeltem egy népes társaságot – voltak vagy negyvenen – akik a repülőtérről érkeztek, vállukon a brazil légitársaság reklámtáskájával. Negyven gyönyörű brazil nő, akik egy szálloda motoros hajójának vezetőjével vitatkoztak valamiről. Színes nyári ruhák, kreol bőr, fekete hajkorona, és elképesztő hangzavar. Érdekes jelenet volt.

 

Első estémen, amikor még nem tudtam, hogy hol fogok aludni az éjszaka, a pályaudvar előtti lépcsőn üldögélve figyeltem egy férfit – atlétatrikó, vásott nadrág, kinézetre amolyan hobo lehetett -, aki a hajómegállóban a csónakosokat szórakoztatta.  Egy idő után rájöttem, hogy színészeket utánoz. De Sicát magam is felismertem. A csónakosok jól szórakoztak, nevetgéltek, tapsoltak és hangosan biztatták az előadót. Éjfél körül járhatott az idő. Itt azonban ez még estének számít. Reggel ezt a férfit egy kőpadon alva láttam, majd délután a San Simeone Piccolo templom melletti terecskén adott elő egy produkciót. Egy talicskán óriási kőtömböt tolt át a Scalzi-hídon nagy nehézségek közepette, merthogy a híd fel és lejárója lépcsősor. Megérkezve a kis térre hangos szóval hívta a járókelőket, hogy nézzék meg, amint ő ezt a hatalmas követ felemeli. Rövidesen össze is gyűlt vagy ötven ember, és kíváncsian nyújtogatták a nyakukat. Emberünk most közölte, hogy itt, előttük felemeli a követ, csakhogy nem ingyen. A mulatságért fizetni kell. Körbejárt egy kalappal, és minden adakozó esetében bekiabálta az adományozott összeget. Questa bella signorina, cinquanta lire! Körbejárva megszámolta az összegyűlt pénzt, bemondta az összeget, és méltatlankodva közölte, hogy ez  bizony nagyon kevés. Amikor nem akadt újabb adakozó térdre vetette magát, verte a mellét, tanúnak hívta a Madonnát az emberek szívtelenségét példázva. Volt, aki elment, újak jöttek, kíváncsian, és így mindig hullt néhány pénzdarab a kalapba. Emberünk megdicsérte az adakozót, példaként állítva a többiek elé, és tovább harsogta saját sanyarú sorsát. Persze a követ fel fogja emelni, de hát ez az összegyűlt pénz mennyiségétől függ, közölte. Igazi commedia dell'arte volt. Majd egy óra hosszat figyeltem ezt az egyszemélyes utcai színházat a magasból, a templom lépcsőjének tetején ülve, amikor alattam megszólalt egy nő: „Tegnap is itt vártunk több mint egy órát, de nem emelte fel. Gyere, menjünk!” És férjével odébb álltak. Tehát ez az ember egy koldus. De nem egyszerűen kéreget, nyújt is valamit az adományért. És nem sajnáltam az ötven lírát, amit elmenőben a kalapjába dobtam.

 

A Doge-palota árkádjai alatt egy utcai festő szénrúddal pompás grafikát készít. Kíváncsiak tömege veszi körül, az elkészült kép – mintegy öt perc alatt már kész is – azonnal megvásárolható. Briliáns technikával dolgozik, nézem a kezét és álmélkodom. Szemet gyönyörködtető a kép, szívesen meg is vásárolnám, de a körülbelül 30 x 20 centiméteres kartont nincs hová tennem. A baj csak az, hogy itt, a San Marco mellett a Rialtót rajzolja. Akad azért vásárló, a kép lekerül az állványról, üres lapot tesz fel a „művész”, és készül a következő Rialtó. Most már értem a szakavatott mozdulatokat, a csodálatra méltó kézjárást, a cirkuszi produkciónak beillő képkészítést. Ki tudja hány századik Rialtót készíti ez az ember?!

 

Végig Itálián, hiszen Szicíliáig sok várost bejártam, mindenhol felleltem ezt az emberfajtát, ami azért volt számomra új és érdekes, mert ilyen formában nálunk ez nem látható. Harsány, maga kellető, kissé kókler, olykor rámenős emberek, de minden cselekedetükben fellelhető valamiféle mediterrán báj, cinkos összekacsintás. És amit mindenhol tapasztaltam, hogy könnyedebben veszik az életet, mint mi. Semmi sem lehet akkora tragédia, amit ne lehetne enyhíteni egy grappával, vagy pohár vörösborral, egy tál jó spagettivel, netán egy dallal. Sietni pedig nem kell, mert holnap is lesz nap.

 

3. … és a gondolák

Ahogy említettem, a csend talán a legmeglepőbb ebben a városban. Már ha függetleníteni tudja magát az ember a turisták tömegétől, az álldogáló, sétálgató, fényképező, kirakatokat nézegetők áradatától. Igazából nem nagyon zavarnak, különösen, ha az ember elő- vagy utószezonban jár itt, s végül is csak be kell fordulni egy elhagyott, a központi látnivalóktól távolabb eső mellékutcába, hogy megtaláljuk ezt a csendet. Nincsenek autók, csörömpölő villamosok, autóbuszok, csak a canalékon és riókon le-fel járó vaporettók, motoros bárkák és motorcsónakok. No, és persze a gondolák.

 

Egy alkalommal délidőben a San Moise melletti hídon álldogálva figyeltem a gondolakikötőben sziesztázó gondoliere-ket. Cipőjüket lerúgva végighevertek hajócskáikban, szalagos kalapjaikat szemükre húzták, úgy szundikáltak. Mert a szieszta szent dolog, ezt végig Itálián tapasztalhattam. (Rómában egyszer ezért maradt el az ebédem, mert elfelejtvén kenyeret venni, ez csak délben jutott eszembe. Akkor azonban minden bolt lehúzta redőnyét, és én várhattam a délutáni nyitásig a halkonzervem mellé fogyasztani kívánt kenyérre.)

 

A gondola, mint konstrukció, elmés szerkezet. Nem a vízben úszik, hanem a vízen, eleje és hátulja erősen felfelé hajlik, csak a közepe nyugszik a vízen. Karcsú, keskeny hajó, amely látszatra labilisnak tűnik, ám nagyon is biztonságos. Állítólag lehetetlen felborítani. Méretre ugyan vannak különbözőek – általában 4 – 5,5 m hosszú, szélessége 1,5 – 2 m között van – ám a formájuk azonos. Számunkra csodálatos könnyedséggel mozognak még egy keskeny, zsúfolt calle vizén is. Középen két bőrbevonatú ülés, vele szemben pedig még kettő feketére lakkozott fából. A gondolás pedig hátul áll a jármű végén, és furcsa mozdulatsorral evez, szinte tolja előre a gondolát. (Nem egyszer elnéztem, ahogy haladnak a vízen, és mindannyiszor az jutott eszembe, hogy én bizonyára beleesnék a vízbe, ha utánozni akarnám őket.)

 

Egykoron a gondolák is tükrözték tulajdonosaik társadalmi és anyagi helyzetét, azaz díszesek voltak. Viselték a család címerét, aranyozás, belül selyem-, brokát- és bársonyborítás, vagyis mindaz a pompa, ami helyzetüknek megfelelt. Idővel azután rendeletileg megszüntették ezt a kivagyiságot sem nélkülöző hivalkodást, s ezt két okkal magyarázzák. Az egyik szerint a túlzott díszítés, a szinte vízbe lógó uszályok és drapériák alkalmazása a jármű használhatóságát, biztonságát veszélyeztette, azonkívül általános közfelháborodást okozott. Ezért a Nagy Tanács rendeletet hozott, hogy a gondolák – legyen bárkié is – csak egyszerű feketére festettek lehetnek, s a felzét, a tetőt is fekete posztóval kell fedni. Ez alól csak a külföldi követek gondolái képeztek kivételt, melyek továbbra is államuk, vagy a követ színeit és címerét viselhette. A másik vélekedés szerint a gondolák díszítésében elhatalmasodó túlzott fényűzés és pompa csak ürügy volt annak megszüntetésében, és sokkal inkább az játszott szerepet eme rendelet kiadásában, hogy a Tizek Tanácsának tagjai, akik gyakran maguk jártak hivatali ügyeik során megfigyelésekre (magyarán kémkedtek bizonyos személyek után), nos, számukra nemkívánatos volt, hogy felismerjék őket. Ezt akadályozta a gondoláikra festett címer, színjelzés, drapéria és egyéb. Legyenek hát egyöntetűen feketék a gondolák, s így biztosítják számukra az anonimitást. Az állítólagos udvariasságból meghagyott követi gondolák díszítései viszont pontosan elősegítették a megfigyelhetőséget, a nyomon követést (a külföldieket szinte kivétel nélkül megfigyelték).

 

A gondolások céhe egykor igen megbecsült társasága volt a városnak A történelmi múltban két nagy pártot alkottak, ezek voltak a Castellanik és a Nicolottik, kiknek eredetét a 13. sz.-ra vezetik vissza. A hagyomány szerint ekkor vetődtek ide Herakleából és Aquileából a jobb megélhetés reményében. Mivel a két nagy család között ősi ellenségeskedés dúlt, a város két különböző pontján, a Castellanik a Castello-negyedben, a Nicolottik pedig San Nicolo szigetén telepedtek le. Innen a nevük. A Castellanik voltak az arisztokratikus párt azon az alapon, hogy negyedükben lakott a velencei arisztokrácia jelentős része, tisztségviselők és hivatalnokok (közfelfogás szerint maga a doge is őket támogatta). A Nicolottik képviselték a köznépet, a demokráciát, tagjaik nagy része halász vagy haditengerész volt egykoron, vezetőjük pedig rendszerint egy kiérdemesült tengerész volt, aki azonban együtt dolgozott társaival. Ezért is mondták büszkén a másik pártnak: „Ti voghi il dose, e mi vogo col dose! (Ti a Doge-ért eveztek, mi viszont a miénkkel együtt evezünk!) A Nicolottik eme vezére ily módon a demokratikus úton megválasztott un. Gastaldo dei Nicolotti, akinek választása ünnepélyes körülmények között történt a San Nicolo templomban. És most térjünk vissza újra a gondolához.

 

Amit még elmondani érdemes, talán az, hogy ma is működnek gondolaépítő műhelyek a külső negyedekben. Az immár hagyományos, egyszerű fekete gondolákat készítik, elejükön az ezüst orrdísszel, mely a város negyedeit jelképezi. Ha Velencében jártodban esténként sétára indulsz, tanúja lehetsz a zenés gondolázásnak is. Érdekes, szép és hangulatos, ahogy két-három gondola vonul a Canal Grandén, az elsőben a zenészek, az utánuk haladókban a túristák, és száll a dal a víz felett. A partról olykor felröppen egy Bravo! Bravo! és tapsolnak, amikor egy énekszám befejeződik. Számomra kicsit zavaró volt, hogy nápolyi canzonékat énekelnek, az O sole mio-t például, mivel azt mindenki ismeri. Érdekes módon – s ez most tudatosult bennem, hogy írok róla – sosem vágytam egy gondolázásra a velencei riókon. Megmosolyogni való turista-csalogatásnak éreztem, mint a római fiákert, amit meg kell hagyni a gyermeteg amerikai és japán túristáknak. Ám hosszú negyedórákig el tudtam nézni egy-egy gondolakikötőt, a pihenő, beszélgető, vagy kuncsafttal alkudozó gondolásokat, mint tipikus és egyedülálló részét a velencei életnek.

 

A velencei életnek szinte minden momentuma a vízhez kötődik. Gondolákon, bárkákon megy az ifjú pár és az esküvői násznép a templomba, és gondolán viszik a halottat a temetőbe. Olyan szárazföldi embernek, mint magam vagyok, különös és kissé egzotikus mindez. Egy másfajta világ, amelyet nem az idegenektől hemzsegő karneváli nyüzsgésben kell megismernünk, hanem a csendes hétköznapok emberi történéseiben. A piacokon, templomok délutáni árnyékba borult szegletén, a kis terecskék szélén loccsanó riók vizén, vagy félreeső utcák kávézóiban. És persze sokat segíthet a megismerésben, ha elálldogálunk egy-egy velencei zsánerkép előtt az Accademiában. Gondolom, persze mindenki, aki itt jár, megtalálja a maga Velencéjét, ám nem biztos, hogy jókor vagy jó helyen keresi. A felszín legtöbbször nem is sejteti, milyen kincsekkel, hangulatokkal teli a mélység. Mert Velence hajlamos felszínes csillogásával, különös másságával kielégíteni az idegent, elnyomva bennük a mélyebb megismerés vágyát. Ismerőseim között volt olyan, aki szinte kötelességszerűen ment a Doge-palotát megnézni – ha már egyszer itt jár – miközben felesége sopánkodott a belépődíj miatt. Igaz, magam is csak egyszer jártam benn, amikor még sovány turista-ellátmányomból minden nehézség nélkül meg tudtam fizetni a belépőket az engem érdeklő helyekre.

 

Üldögélek a Rialtó tövében a Canale túlparti házait és fura alakú kéményeiket nézve, melyek ma is olyanok, mint Canaletto képein. Nézem őket, hogy képüket bevésve melengető emlékként felidézhetők legyenek az otthoni télben.

 

4. Az Accademiában

 

Érdekes és emlékezetes volt az Accademiában tett látogatásom. Érdekes, mert meglepő módon nem a képtár hírességei - amelyek albumokból ismertek voltak már számomra - tetszettek leginkább, hanem az amolyan „harmadrangú” kis festmények, melyek a városról és hajdani eseményeiről meséltek. Emlékezetes pedig amiatt volt, hogy itt láttam először eredeti Rubens-képet. A festőről egyébként nem volt nagy véleményem, helyesebben nem kedveltem, s így eléggé közömbösen léptem oda egy spanyol grand arcképe elé. Hanem amit láttam, az elbűvölt. Az ismert malomkő-gallér csipkézete olyan finoman, olyan mesterségbeli tudással volt megfestve, hogy arra gondoltam, ha fújnék egy nagyot, biztosan meglibbenne. Egy remekmű volt a kép, noha Rubens bizonyára több tucat hasonlót festett. És nem létező kalapomat mélyen megemeltem a művész előtt.

 

A képtárban járkálva sok helyen láttam hiányzó festményeket, csak a kép rámája lógott a falon, rajta a kis tábla a festő nevével, s a kép címével. Az üres keretben keresztbe egy sárga papírszalag a falon: RESTAURÁLÁS ALATT. A nagyméretű termek kis átjáróiban is festmények voltak a falon. Amolyan harmadrangú festők művei, ám néha meglepően érdekesek és szépek. Rajtam kívül közel s távolban senki, gondoltam hát egyet, s leemeltem az egyik kis velencei látképet a falról. Megnéztem a hátoldalát is, eltartottam magamtól, s úgy gyönyörködtem benne. Aztán egy eretnek gondolat fogant meg bennem. Ha most elővennék egy tollkést, kimetszeném rámájából a képet, összegöngyölném és eltenném, helyére pedig egy előre elkészített „ restaurálás alatt” feliratot helyeznék, a kutya se venné észre a változást. Legalább is addig, amíg elhagyom a képtárat. Persze eszem ágában sem volt műkincs-tolvajlást elkövetni, de azért meggondolandó, hogy miért van annyi lopás az olasz múzeumokban, képtárakban, templomokban.

 

Az UNESCO a látogatók morális szintjének emelésében látja a megoldást, de hát a lopásokat nem a látogatók követik el, hanem bűnbandák, akik megrendelésre dolgoznak. Talán a fokozott ellenőrzés – a termekben főként nyugdíjas öreg teremőrök szundikálnak – és felszereltség segíthetné. Fotocellás ellenőrző rendszer csak a világhíres festmények körül van.

 

Végigjártam a képtárat – azt hiszem Itália harmadik legbecsesebbje az Accademia – álldogáltam, üldögéltem a nekem tetsző képek előtt. Bellini, Veronese, Tintoretto, Giorgione, Tiziano remekei mellett nem lehet csak úgy elmenni. A huszonnégy termet végigjárni időigényes dolog. Délben zárás van, hát persze, a szieszta. Kisöprik a látogatókat, ha nem értél végig, gyere vissza délután, persze újabb belépődíjért. Nem rossz üzlet.

 

Azért az Accademia képtár életem egyik nagy élménye volt. Jó lenne még egyszer bejutni ide.